Inzulinrezisztencia meddőség

Inzulinrezisztencia meddőség –  egy igaz történet

 

Az alábbi történet egy személyes és igaz történet arról, hogyan sikerült teherbe esni több év elkeseredett próbálkozás után annak köszönhetően, hogy végre kiderült: a funkcionális meddőség hátterében a mégsem annyira ritka és ismeretlen inzulinrezisztencia meddőség áll:

“Férjem 35 éves volt, én pedig 31, amikor úgy gondoltuk minden készen áll arra, hogy jöjjön a baba. Valahogy én mindig is éreztem, hogy ez nekem nem fog könnyen menni így aztán meg sem lepődtem, hogy 4-5 hónap múlva még mindig semmi sem történt. Persze körülöttem az összes barátnőm közben vagy már babázott, vagy pikkpakk terhes lett, csak én nem. Mivel azonban mindketten makk egészségesek voltunk, egyikünknek sem volt soha semmi gyermekvállalást érintő problémája, még nem aggódtunk túlzottan. De azért ott motoszkált a kisördög: mi van ha valami mégsem oké?

9 hónap elteltével felkerestem egy meddőségi specialistát, hogy kivizsgálást kérjek. Első körben hormonvizsgálat: minden tökéletes. 3 hónappal később sperma vizsgálat: kivételesen jó eredmény. Újabb 3 hónap múlva petevezeték átjárhatóság vizsgálat, eredmény: mindkét vezeték átjárható, méhen belül nincs rendellenesség. Ekkor a doki fél év türelmi időt javasolt, mielőtt tovább mennénk, mivel több esetben volt rá példa, hogy az átjárhatósági után a páciens terhes lett. (egyik barátnőmmel is így volt). Sajnos nekünk nem volt szerencsénk, fél év leteltével sem teljesült az álmunk. Ekkor visszamentem a dokihoz, újabb hormon és spermavizsgálat, természetesen minden tökéletes. Ekkor megcsinálták az összeférhetetlenségi vizsgálatot is, ott is minden rendben volt.

Mikorra idáig eljutottunk, már több, mint másfél évnyi fárasztó próbálkozás és hiábavaló vizsgálatok sora telt el. Nem részletezem hosszan a lelkiállapotomat, hogy lehet, hogy nem sikerül az, ami mindenki másnak olyan egyszerű, és nekünk ráadásul minden leletünk a lehető legjobb? Ezt az ellentmondást iszonyú nehéz feldolgozni. Arról nem is beszélve, minden hónap új remény aztán újabb csalódás. Lelkileg mélyponton voltam, fizikailag mindkettőnket kimerített az időre történő szeretkezés. Először LH teszttel időzítettünk, később már annyira ismertem a testem, hogy már teszt sem kellett ahhoz, hogy tudjam, mikor van itt a peteérés ideje, mikor „kell” együtt lennünk.

Ekkor döntöttünk úgy, belevágunk az inszeminációk sorozatába, bár ehhez sok reményt sajnos nem fűztem, mivel minden rendben volt velünk, és az időzítést sem rontottuk el soha, szinte egyetlen hónapot sem hagytunk ki. Első inszeminációnk sajnos sikertelen volt. Ezután kihagytunk újabb fél évet, hátha majd spontán… Sajnos nem. Folytattuk még 2 próbálkozással, sajnos eredmény semmi. Most is, mint eddig, mindig pontosan megjött.
Nyáron kihagytunk három hónapot majd végül túlestünk a hatodik sikertelen inszemináción is.
Eddigre már több, mint 2,5 év telt el… Már a férjem is kezdett kétségbeesni, mert sokáig ő még mélységesen bízott benne, hogy minden rendeben lesz. Nem beszélve a rengeteg időről, pénzről és energiáról, amit az orvoshoz járkálás és az egész helyzet megkívánt. Ugyanakkor így 2,5 év után próbáltam megértetni magammal, az sem tragédia, ha nem lehet saját gyerekünk. De ezt azért teljesen nem tudtam elfogadni, azt viszont mindketten tudtuk, hogy nem adjuk, nem adhatjuk fel. Mindketten tudtuk és éreztük, hogy lesz saját babánk, csak azt nem tudtuk elképzelni ezek után, hogy hogyan és mikor végre??

Az inszeminációk után a következő lépés a lombik. Ki akartunk hagyni legalább néhány hónapot, mielőtt belevágunk. Ezt arra használtam, hogy a létező legtöbb információt felkutassam a lombik illetve a meddőségi témában különböző könyvekben és az interneten.

És ekkor történt valami. Egy régen látott barátnőmmel futottam össze, akkor 9. hónapban volt a második babájával. Ő mesélte el, hogy az első gyermekük születése után hamarosan szerettek volna kistestvért, de évekig nem sikerült teherbe esnie.  Belgyógyász akupunktúrás orvost ajánlottak neki és a kezelés megkezdése utáni 2. hónapban teherbe esett. A nagyobbik lánya már 9 éves volt ekkor… Gondoltam egyet, és én is bejelentkeztem a doktornőhöz, valamennyi korábbi “tökéletes” leletemet magammal vittem. A doktornő rögtön kiszúrta azt, amit a másik belgyógyász nem. A vércukor szintem normális tartományban volt, viszont 120 perc után alacsonyabb volt, mint a kezdő érték, és ez szemet szúrt neki, elküldött inzulinrezisztencia vizsgálatra. És milyen igaza lett: A teszt kimutatta, hogy bár a vércukor szint nem emelkedik meg kórosan és vissza is áll szénhidrát fogyasztás után, azonban az inzulinszint kiugrik a szénhidrát fogyasztás nyomán, majd beesik. A doktornő megállapította, hogy inzulinrezisztenciám van. Tehát mégsem volt tökéletes minden, ami látszólag annak tűnt!  Akárhány lombikot csinálhattunk volna, mert igaz, hogy szinte minden oké, de sajnos valószínűleg az inzulinrezisztencia az oka, hogy mégsem sikerül teherbe esni. Ezt pedig a meddőségi központok abban az időben még nem vizsgálták rutinszerűen. Végtelen megkönnyebbülés öntött el. Végre valaki nem azt mondta, hogy minden rendben van! Már ennek is tudtam örülni, és újra kezdtem reménykedni, hogy talán hamarosan…

A doktornő szigorú szénhidrát diétát írt elő és különböző vitaminokat, Merckformin tablettát és akupunktúrás kezelést ajánlott, amit nagy örömmel el is kezdtem. Nagyon reménykedtem, hogy hamarosan spontán megfogan a baba, de sajnos nem így történt.  Akkor még nem sejtettem, hogy én nem leszek olyan szerencsés mint a régi barátnőm.
Szedtem a vitaminokat, a gyógyszert, szigorúan betartottam a diétát és jártam akupunktúrára. Az inzulinrezisztencia gyorsan javult, 4 hónap elteltével már visszaállt a normális szintre. Közben azért készültünk a lombikra is. Minden hormon, sperma illetve vérvizsgálatot meg kellett ismételni, rákszűrést csináltatni, tájékoztatón részt venni a lombik előtt. Még Gynevac injekció kúrát is beadattam, mert volt ismerősöm, akin állítólag ez segített a 6. eredménytelen lombik után. És belevágtunk az első lombikba, de nem fűztünk túl sok reményt hozzá. Az orvosom is azt mondta, általában az első próbálkozás vagy sikerül, vagy nem, de mindenképp jó próbája annak, hogyan reagál a szervezet. Sajnos nekünk elsőre nem sikerült…

 Újra felálltunk a padlóról és 3 hónap elteltével elkezdtük a második lombik kezelést.
Most már jóval rutinosabbak voltunk, tudtuk, mire számíthatunk és azt is tudtuk, elvileg már mindkettőnkkel minden rendben van végre! Ennek ellenére nem volt könnyű menet ez sem.
Végül augusztus 5-én 2 négy napos embriót kaptunk vissza, és boldogan reménykedve fekve töltöttem a következő 1,5 hetet. Aztán 1 nappal a várható piri időpontja előtt teszteltem. Sajnos negatív lett. Kiborultam. Letettünk róla. Aznap és a követező nap délelőttje szörnyű volt. Sokat sírtam, elmentem egyedül sétálni a Dunához, és ott megbeszéltem magammal: nem lehet feladni! Írtam egy tervet magamnak, mit szeretnék csinálni a következő 3 hónapban. Ami furcsa volt közben, az az, hogy a nagy elkeseredés közepette valahogy mégis akkora lelkierőt éreztem magamban, amit eddig talán még soha. Ezen el is gondolkodtam. Hogy lehet ez? Amikor úgy tűnik egyre fogy a remény, hogy lehet, hogy én mégis erősnek érzem magam? Este megbeszéltük a férjemmel, hogy a sok kudarc után ő is én is úgy érezzük, tudjuk még mindig, hogy lesz saját kisbabánk. Honnan vettük ezt? Hát nem tudom.

Egymásba kapaszkodtunk. Ezt kívülálló úgysem értheti, talán csak azok, akik hasonló tortúrán mentek keresztül.

Eltelt még 2 nap, de a negatív teszt ellenére nem jött meg. Gondoltam, biztos a progeszteron hormonpótlás az oka, és nem engedi, hogy megjöjjön. De azt az utasítást kaptuk, hogy azt bizony szedni kell, amíg meg nem jön. Nem érdekelt. Eltelt újabb 2 nap, még mindig semmi. Gondoltam, na biztos sikerült valamit összeszednem vagy a hormonháztartásom totál felborult hála a rengeteg hormonnak, amit az utóbbi 1,5 évben fogyasztottam. Milyen vicces, hogy én soha nem szedtem fogamzásgátlót, éppen ezért, hogy ne érje a szervezetemet külső hormon hatás, csak természetesen! Aha, hát ez megérte. Most 1,5 év alatt annyit kaptam, amit kb a 20 év alatt beszedtem volna. Sebaj. Már semmin nem csodálkoztam, idáig jutottam.
A következő nap sem jött meg, a férjem megpendítette, mi lenne ha tesztetlnék még egyet, hátha? Mondtam oké, de ne is reménykedjen. Reggel pisi, már megint csak egy csík… Nem lepődtünk meg. Zuhanyzás után nézem, mintha valami halovány második csík is látszana a teszten. Férjemet hívtam, nézze meg, hogy ő is látja e, vagy csak képzelődöm. De nem: Ő is látta a második csíkot. Életünkben mindketten először láttunk ilyet! Örültünk, de azért nem éltük bele magunkat, ki tudja. Másnap újabb teszt. Erősödik-e vagy nem lesz ott semmi? Ugyanolyan volt, mint előző nap. Nem bizakodtunk. Újabb 2 nap telt el, még mindig nem jött meg. Újabb teszt. A csík erősödött!!!
Nagyon örültünk, de nem mertük beleélni magunkat. 10 nap múlva azonban az ultrahangon már kimutatható volt egy petezsák, és 1 hónap múlva a dobogó szívű krumpliforma picurka embrió!

Azért írtam le a történetünket, mert most is azt gondolom, ha nem találjuk meg az akupunktúrás belgyógyász doktornőt és nem derül fény az inzulinrezisztencia meddőségre – lombik ide vagy oda – ma nem lenne babánk…”

Inzulinrezisztencia: a meddőség oka

A fenti történetből is az látszik, mennyire gyakori, hogy az inzulinrezisztenciát a családtervezés időszakában ismerik fel, amikor a teherbeesés elmaradásának okát kutatva végre megmérik a vér inzulin szintjét is. Inzulinrezisztencia állhat a meddőség, a menstruációs zavarok, a petefészekciszták, szőrösödés, túlsúly, depressziós fáradtság és a hajhullás mögött is. De gyakorta előfordul az is, hogy valóban nem érzékelünk semmilyen egyéb tünetet azon kívül, hogy nem történik meg a várva várt teherbeesés. Ilyenkor valószínű, hogy az “inzulinrezisztencia meddőség” tényével állunk szemben. Jó hír azonban, hogy van belőle kiút!

Szervezetünk működésére nagy hatással van a vércukorszintünk. Ennek szabályozásában fontos szerepet tölt be az inzulin, amely arról gondoskodik, hogy a sejtekbe bekerüljön az azokat tápláló cukor. Az inzulinrezisztencia azt jelenti, hogy a sejtek felszínén található receptorok nem reagálnak megfelelően az inzulinra, ezért a hasnyálmirigynek sokkalta több inzulint kell a vérbe juttatnia, hogy a cukor be tudjon kerülni a sejtekbe. Ezt a terhelést a hasnyálmirigy egy ideig bírja, viszont utána “kimerül” és leáll az inzulin termeléssel, aminek eredménye a cukorbetegség. Az inzulinrezisztenciát ennél az oknál fogva a cukorbetegség előszobájának is nevezik.

Testi kezelés – inzulinrezisztencia meddőség

A kezelés legfontosabb eleme az életmódváltás – rendszeres sportolás minimum 3-4 alkalommal hetente (a mozgás ugyanis fontos szerepet tölt be a szénhidrát-anyagcserében) és betartani a inzulinrezisztencia étrendet. A megfelelő étrend (szénhidrát diéta) valamint a megfelelő mozgásmennyiség és pontos edzésforma kialakításában dietetikus vagy belgyógyász szakember segítségét szükséges igénybe venni. Fontos kerülni a cukrozott és a fehér lisztből készült ételeket és fontos odafigyelni, hogy az érintett ne éhezzen, hanem inkább többször naponta kisebb adagokat egyen.

Az ingadozó vércukorszint akár öngyilkossági gondolatokat is előidézhet, továbbá mély depressziót, hangulatzavarokat, indokolatlan félelmeket, önértékelési válságot, állandó szomorúság érzést, ezért annak egyensúlyban tartása a megfelelő étrenddel kiemelkedően fontos!

Lelki okok – inzulinrezisztencia meddőség

A háttérben hasonló lelki tartalmak húzódnak meg, mint a cukorbetegség esetében. A vér és a vérben keringő cukor az élet, az életöröm és a szeretet analógiája. Az érintett vágyik a szeretetre, mégsem képes hozzá megfelelően kapcsolódni és befogadni, úgy ahogy a sejtek felszíne sem képes felvenni a cukrot a véráramból és így “éhes” marad.

Ahány ember, annyi történet áll a mögött, hogy valakinek hol és miért szakadt meg a kapcsolata az önmaga és mások felé irányuló szeretettel. Ezek lehetnek nem feldolgozott traumák, a megbocsátásra való képtelenség, ellenállás, mások vagy önmagunk okolása különböző döntések vagy életesemények miatt és még sorolhatnánk. Ezek miatt a lelki tartalmak miatt az édes élet megkeseredik. (Inzulinrezisztenica lelki okairól lásd bővebben cikkünket: inzulinrezisztencia lelki okai.)

Megeshet, hogy nem a saját életünkben szenvedtük el a traumatikus eseményt, hanem egy múltban történt trauma öröklődik a családban generációról generációra és ugyanilyen módon cipeljük a szokásmintázatokat is, amelyek előírják számunka a kötelező haladási irányt. A meddőség okainak kutatása mögött ezt a területet is figyelembe kell vennünk.

A gyógyulás felé vezető út – inzulinrezisztencia meddőség

A megfelelő életmódváltás esetében nagyon jók a gyógyulási esélyek. Az azonnali gyógyulás viszont nem lehetséges, hosszú távon, legalább fél-egy évig kell figyelni a feljebb említett szempontokra. Az életmódváltás pedig nem csak testünknek hozhat több örömöt, hanem lelkünknek is.

Balázs Tünde, Telefon: 36-20-5563803

Szerző: Balázs Tünde terapeuta

Még több: egyéni konzultáció

Családállítás

Mindent a családállításról: http://lelkidolgaink.hu/csaladallitas-lepesrol-lepesre/